Szemléletváltás

0
114

Múlt hét pénteken én is átadtam állampolgársági kérelmemet Magyarországon. Az ügyintéző kedves volt, udvarias, de azért nem repesett az örömtől, és nem akart a keblére ölelni.

Hogy számomra mégis milyen érzés volt? Diadalittas! A 2004. december 5-e utáni csalódás és szégyenérzet után a győzelem érzése kerített hatalmába. Maximum azért szégyellhettem volna magam, mert még örültem is annak, hogy az, hogy mi magyar állampolgárok leszünk, nem igazán tesz mindenkit boldoggá az anyaországban.

És most újabb bejelentéssel borzolja a kormány a kedélyeket. Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes kijelentette, most már majdnem biztosra vehető, hogy szavazati jogot is kapnak a külhoni magyar állampolgárok.

Mint mondta: nincs kétféle állampolgárság. Az állampolgárságtól a szavazati jog elválaszthatatlan: – Az a véleményem, hogy legalább a pártlistás szavazás tekintetében a szavazati jogot meg kell adni – jelentette ki, hozzátéve: az uniós országok nagy része a határon túl élő nemzettársainak megadta az állampolgárságot, és emellé szavazati jogot is biztosított valamilyen formában. Példaként említette Romániát, Portugáliát, Olaszországot, Szlovákiát és bennünket, Horvátországot is.

Egyre többször van déjà vu-érzésem reggelente, amikor a televíziót nézem munkába indulás előtt. Hétről hétre előkerül ugyanaz a kérdés: „Ön milyen jogokat adna a határon túli magyaroknak?” Korábban meg ezt lehetett olvasni folyamatosan a képernyőkön: „Ön adna-e állampolgárságot a határon túli magyaroknak?”

Mi, horvát állampolgárok, talán könnyebben megértjük azokat a reakciókat, amelyek az ottani emberek egy részére jellemzőek, hiszen Horvátországban sem örül mindenki annak, hogy a diaszpóra vagy akár a boszniai és hercegovinai horvátok szavazataikkal befolyásolhatják az itteni politikai erőviszonyokat. A dolog valóban nem egyszerű, de nem biztos, hogy a tévénézők folyamatos hergelése a határon túliak ellen a legjobb megoldás erre.

Itt vagyunk például mi, horvátországi magyarok. Hát sajnos elég régen elmúltam már én is tizennyolc éves, de még soha nem szavazhattam horvát pártra a parlamenti választások alkalmával. Miért? Mert le kellett mondanom erről a jogomról, hogy a magyar jelöltek listájára adhassam le a voksomat. A valamelyik nemzeti kisebbséghez tartozó polgárok nem rendelkeztek kettős szavazati joggal, Horvátország nem alkalmazta a pozitív diszkrimináció elvét e téren ez idáig. A mostani változás is annak köszönhető, hogy mielőbb tagjai szeretnénk lenni az Európai Uniónak. Attól függetlenül, hogy itt fizetek adót, hisz itt dolgozom és ennek az országnak vagyok az állampolgára, nem voltak korlátlanok a jogaim.

A szavazati jog nem attól függ, ki hol fizet adót, mert mi van akkor azokkal, akik mondjuk sehol sem fizetnek? Akik munkanélküliek vagy szociális segélyen élnek – bizony jó sokan vannak ilyenek mindkét országban. Azoktól meg lehet vonni valamelyik állampolgári  jogukat? Számos kérdést vet fel a dolog, de bizonyára elfogadható megoldásokat is lehet rá találni.

Ahhoz viszont, hogy a jövőben örüljenek is nekünk az anyaországi magyarok, és képletesen szólva még a keblükre is öleljenek bennünket, szemléletváltásra lesz szükség, amihez pedig talán egy generációváltásnak is be kell következnie.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here