„Erőltetett menet” a partizán gyűjtőtáborokig

0
224

Az elmúlt hetekben több interjút is készítettünk a partizán terror magyar áldozatainak hozzátartozóival. 1944 ősze a Délvidéken nem csak a magyarok számára jelentette a kollektív büntetés jegyében végrehajtott etnikai tisztogatás kezdetét, mindez a németekre még fokozottabban vonatkozott. Ennek következtében változott meg a drávaszögi Albertfalu (Grabovac) nemzetiségi összetétele is. A II. világháború előtt még német falu lakosait elűzték, gyűjtőtáborokba hurcolták. Vannak még olyanok, akik mesélni tudnak a szörnyű gaztettekről, illetve szüleiktől hallottak ezekről.

,,A németek nem érdemlik meg, hogy országunkban éljenek, és ezért mi kiköltöztetjük őket” – mondta az új Jugoszlávia első embere, Josip Broz Tito az antifasiszta ifjúság I. kongresszusán 1945 januárjában. Az AVNOJ (Jugoszlávia Népfelszabadító Antifasiszta Tanácsa) 1944 novemberében kiadott rendelete alapján a német nemzetiségű jugoszláv állampolgárok számára gyűjtőtáborokat létesítettek, minden állampolgári joguktól megfosztották őket, vagyonvesztésre ítéltettek és mindennapi zaklatásnak voltak kitéve. A különböző büntetések, kínzások és kivégzések bírósági ítéletek nélkül következtek be. A polgári személyek részére Vajdaság-szerte létrehozott táborokban megközelítőleg 140 ezer, többnyire idős személy, nő és gyermek volt.

Ilyen lágereket hoztak létre Gádorban (Gakovo), Tiszaistvánfalván (Bački Jarak), Szávaszentdemeteren (Sremska Mitrovica), de a Baranya-háromszögben is, többek között Dunaipusztán (Podunavlje) és a Hercegszőlőshöz közeli Jesszeföldön (Jasenovac).

A második világháború előtt a Baranya-háromszögben is jelentős számban éltek németek, Albertfalu (Grabovac) színtiszta német település volt. Lakosait, akik nem menekültek el Németországba, ezekbe a táborokba kényszerítették.

Négyévesen gyalogolt a Bezdánhoz közeli Gádorig

Laskón élnek még néhányan azok közül, akiket valamikor albertfalui otthonukból hurcoltak el valamelyik táborba, és a szabadulás után többé nem térhettek vissza házaikba.

Farkas Katarina (szül. Lindemann) családja szőlő- és bortermeléssel foglalkozott, legfőbb vevőik a kocsmárosok voltak. Rájuk is az a sors várt, ami minden német nemzetiségű jugoszláv lakosra a 40-es évek közepén. Szüleit egy közeli lágerben fogták kényszermunkára Dunaipusztán (Podunavlje), őt és testvérét viszont a bácskai Gádorba hurcolták.
– Négyéves voltam, amikor Albertfaluból Gádorba kellett gyalogolnunk, ez húsvét másnapján történt – emlékszik vissza Katica néni.

Farkas Katarina

Több mint egy évet raboskodtak itt, akárcsak a helyi németek, ugyanis a tábort egy német faluban alakították ki. Sikerült kettejüket átmenekíteni a Baranya-háromszögbe.

– Minden nép soraiban vannak jók is meg rosszak is. Akkor minket egy őrködő, valószínűleg szerb partizán engedett ki a gádori táborból. Én addigra már annyira legyengültem, hogy járni sem bírtam, ezért engem hátizsákban vittek. Útközben elfogtak bennünket – az ilyeneket vagy lelőtték, vagy visszaszállították Gádorba. A rossz egészségi állapotom miatt végül elengedtek, s az itteni, drávaszögi táborban voltunk szabadulásunkig – mesélte Katica néni.

Szabadulásukkal a család sanyarú helyzete nem ért véget. Elveszítették vagyonukat, és többé nem mehettek haza, nem is gondolhattak az alberti családi házra.

Évekkel később, mikor kárpótlást igényelhettek, már csak az elhagyott otthon akkori állapotához mérten kaptak valamit, ami töredéke volt az egykori családi ház és a hozzá tartozó gazdaság, a földek s a borral teli pince értékének.
Szorgalmuknak köszönhetően idővel sikerült talpra állniuk, Laskón telepedtek le, itt is földet műveltek.

Katica néni büszke rá, hogy egy olyan szorgalmas néphez tartozik, mint a német, akik gyarapítják, fejlesztik lakóhelyüket – erről árulkodott valamikor Albertfalu és Eszék is. Mindhárom nemzethez közel érzi magát, a magyarhoz is, hiszen egész életét magyar környezetben élte le, magyar iskolába járt.

Beadták kárpótlási igényüket

Strak Henrik családja is megjárta az „erőltetett menetet” Gádorig, de előtte a jesszeföldi táborban tartották őket fogva néhány napig. Itt is éheztek és koldulásra kényszerültek, de a legszörnyűbb emlékei a bácskai lágerről maradtak.

Strak Henrik

– A férfiakat kemény fizikai munkára fogták, az asszonyoknak kapálniuk kellett. Én nem voltam még három éves, anyám a hátára kötött, úgy kapált egész nap. Aztán őt bízták meg azzal a feladattal, hogy vigyázza a gyerekeket – mesélte Henrik bácsi.

Kegyetlenül bántak mindenkivel, ha valaki beteg lett, akármilyen súlyos is volt, igyekeztek eltitkolni, mert a partizánok egyszerűen kivégezték a munkára nem fogható rabokat.

– Jugoszláviában születtem, semmi közünk nem volt a náci háborús bűnökhöz. Az fáj a legjobban, hogy mégis kollektív bűnösként kezeltek mindannyiunkat – mondta az egykori áldozat.

Szabadulásuk után ők is Laskóra költöztek, ahol több ismerősük is volt. Apja tüdőbetegségben szenvedett, ezért anyja tartotta el a családot, később Henrik bácsi is munkába állt. Laskón nősült meg, ma is itt él feleségével, Juliannával.

A német állam meghirdette, kárpótolja a második világháború utáni áldozatokat. Farkas Katarina, a Strak házaspár és a többi laskói áldozat is beadta kárpótlási igényét, bíznak benne, hogy megkapják, még ha anyagiakkal nem is pótolható az a veszteség, amit nemzeti hovatartozásuk miatt kellett elszenvedniük.