Erdélyi anziksz 1.

0
638
erdly-ez

Az utolsó pihenő Brassó előtt: Tóth Lívia, Léphaft Pál, Kozma Zoltán, Kriják Krisztina és Micheli Tünde


A KMÚÉK brassói találkozójával kapcsolatos cikkemben beharangoztam, hogy a városról és székelyföldi barangolásunkról kicsit bővebben is írni fogok. Ennek most jött el az ideje.

Először úgy gondoltam, Brassóról és a környékén tett kirándulásról számolok csak be, de annyi mindet láttunk, tapasztaltunk ott-tartózkodásunk során, hogy változtattam eredeti szándékomon.

Bevallom, hogy teli előítéletekkel és némi szorongással indultam neki a hosszú útnak. Ez volt az egyik oka annak is, hogy csatlakoztunk a vajdasági kollégákhoz, mivel ők már többször jártak arrafelé.

Arra számítottam, hogy hepehupás, kátyúk tarkította utakon kell majd zötykölődnünk legalább 18 órát. Ehelyett egy európai színvonalú főúton jutottunk el célállomásunkig. Igaz, hogy éjjel utaztunk, de azért néha el-elbóbiskolva is sikerült a tájból látnunk valamit. Léphaft Pál vajdasági kollégánktól pedig, aki nagylelkűen a sofőr szerepét is vállalta, az egész út során alapos és érdekes ismertetőt kaptunk egy-egy településről, amelyen áthaladtunk, de sok épületről, várról, az ott élő emberekről is tudott mesélni.

A határt átlépve, Arad felé haladva az egyik településen furcsa, húsznál is több hatalmas, palotaszerű ház okozott számukra enyhe döbbenetet. Még a gyenge megvilágításnál is látszott, hogy teljes a stíluskeveredés: tornyok, oszlopok, különböző csicsás díszítések, legtöbbször mindez három szinten, előtte hatalmas, kovácsoltvas kapuk. Furcsa volt az is, hogy szinte minden félkész állapotban volt. Valahol azt olvastam, hogy a Nyugat-Európában dolgozó cigányok építették őket egymással rivalizálva, ennek a következménye a sok szint és a minél bonyolultabb tető. Többségük engedély nélkül épült, nincs bennük se víz, se villany, számos közülük lakatlan.

Aradból csak keveset láttunk, de az nem igazán nyerte el tetszésünket. Majd „magas Déva várához” értünk, amiről mindannyiunknak a Kőműves Kelemen című népballada jutott eszünkbe. Ebben a várban raboskodott Dobó István, az egri hős. Jelenleg felújítás alatt áll, így csak egy beállványozott valamit láthattunk a magasban. Nagyszeben azért maradt meg az emlékezetemben, mert olyannyira belemerültünk a beszélgetésbe, hogy az egyik körforgalomból rosszul jöttünk ki, így vagy 30 kilométert rossz irányba mentünk, persze a táj szépsége miatt megérte ez a kis kitérő.

Utunk során nagyon sok stoppost láttunk, volt köztük idősebb és fiatal is, sőt egy pópa is. Ezzel kapcsolatban Léphaft kollégánk elmondta, itt ez a normális, mivel nagyon sok települést nem érint egyetlen buszjárat sem, vagy amelyeket igen, ott is nagyon ritkán járnak, ami a vonatra is vonatkozik, és az ottani jövedelmekhez képest drága is a jegy. Ezért itt az autósok meg is állnak a stoposoknak, azok meg fizetnek is a fuvarért, ennek összegéről még a beszállás előtt megegyeznek.

Azt is megtudtuk útközben, hogy tulajdonképpen milyen is az a pityókapálinka: nem krumpliból erjesztik, hanem krumplit adnak a pálinkáért cserébe… Annyi információt, érdekességet megtudtunk a közel tízórás út során, hogy úgy éreztem, nem először járok ezen a vidéken.

És lassan közeledtünk úti célunkhoz. Utolsó előtti állomásunk Fogaras volt, ahol a legjobban az döbbentett meg bennünket, hogy a központban levő várat egy hatalmas, most épülő ortodox templom takarta el, így a vidék egykoron legerősebb várából alig láttunk valamit. De más településeken is azt tapasztaltuk, hogy a régi, szép épületeket teljesen átalakították.

Egy benzinkútnál tartott rövid pihenő után, ahol a nagyszebeni kitérőnk során látottakat is megvitattuk, folytattuk utunkat – mint kiderült, egy órányira voltunk Brassótól.

(folytatjuk)

11-cignyvillk

“Cigányvillák” Arad közelében