Családi anekdota

0
159
riport-sepse-kepeslap2

Milyen kicsi a világ!


– mondogatjuk, amikor olyan helyen találkozunk ismerőssel, ahol a legkevésbé számítunk rá, vagy ha egy olyan ismeretlennel hoz össze a sors, akiről később kiderül, hogy valamilyen módon mégis kapcsolódik az életünkhöz. Ez utóbbit példázza Lajos bátyám története, melyben az idő- és térbeli távolság méretei egészen apróvá zsugorítják a világot a szólásban.

 

Nagyapám lovainak meglovasítása

A történet 1948-ban kezdődik. Egy áprilisi vasárnap Lajos bátyám féltestvére, Kollár János a sepsei kultúrotthonba indult, mulatságra. Édesapja, Kollár Mihály (a nagyapám) másnap korábban tervezett munkába menni, ezért megkérte, hogy mikor hazaér, lefekvés előtt adjon a lovaknak enni. Jánosnak azonban a mulatozás miatt ez valahogyan kiment a fejéből. „Tán így is volt jobb” – emlékezett vissza nagyapám. Másnap hajnali négy körül kelt, indulás előtt, gondolta, dob még egy kis szénát a lovaknak. Legnagyobb meglepetésére az istálló ajtaját tárva-nyitva találta, a lovaknak pedig nyomuk veszett. Vagyis nem teljesen, mert az áprilisi bolond időjárásnak köszönhetően látni lehetett a sárban a patanyomokat. Nagyapám kétségbeesetten tudatta a rossz hírt feleségével, majd jól felöltözött, és a lovak nyomába eredt. A nyomok az udvarból a felső kertbe vezettek. Az ólakhoz érve még több árulkodó nyomra bukkant, ismeretlen karók hevertek szerteszét, a kerti szerszámok sem abban a rendben helyezkedtek el, ahogyan hagyták őket. A szomorúság és kétségbeesés elszántsággal keveredve sietős léptekre ösztönözte nagyapámat. A nyomokat követve a kocsiúton már Magyarország határa felé járt, amikor egyszer csak egy munkába igyekvő idős emberrel találkozott. Nagyapám megkérdezte őt is az esettel kapcsolatban, de a bácsi nem tudott segíteni. Azt tanácsolta neki, forduljon vissza, mert már Magyarország területén van. Reményt vesztve fordult vissza, a patanyomokat bámulva csak két szép lova járt az eszében, a Juci és a Manci. A késő délutáni órákban ért haza, a gyaloglástól fáradtan, és az esettől leverten pihent le. Gondolta, talán jobb is így, hogy nem érte utol a lótolvajokat, lehet hogy agyon is verték volna, otthon pedig hazavárta 8 gyermeke és a felesége. Ezekkel a gondolatokkal nyugtatta magát álomra. Azt azonban be kellett látnia, hogy hűségesnek gondolt Rajna kutyájuk ez alkalommal hűtlenségről tett tanúbizonyságot. A lehetséges lótolvajok közül egy cigány kupec volt az első számú gyanúsított, aki akkoriban gyakran megfordult Sepsén, ráadásul sokszor sündörgött nagyapámék házuk előtt.

Lajos bátyám 15-16 éves korában otthon maradt, hogy segítsen édesapjának a mezei munkában, mielőtt szakmát tanul. Ez idő alatt gyakran  kérdezgette őt a lólopás esetével kapcsolatban, nagyapám viszont nem szívesen emlékezett vissza a történtekre. Egy alkalommal, mikor hazafelé tartottak a szénás szekéren, jobb kedvében volt, így elárulta, hogy már fiatalon, szegény legény korában is, amikor még ökrös kocsit hajtott, lovakról álmodozott. Álma valóra is vált, melyet végül leromboltak a lótolvajok. Lajos bátyám többet nem kíváncsiskodott. Két év után inasnak állt, majd a katonaság, és végül kivándorolt. Ausztráliában 26 évig dolgozott egy pékségben, mielőtt saját vállalkozásába kezdett. Ebben a pékségben egy budapesti, zsidó származású ember volt a főnöke, akinek születési neve Swarz Izsák. Ezt a nevet később a zsidóüldözés miatt Soós Imrére cserélte.

 

Soós Imre története12-riporthoz

Egészen megkedvelte, és szeretett vele beszélgetni, mert tudta, hogy a társalgás nem vonja el Lajos bátyám figyelmét a munkáról. Gyakran előhozta a zsidók üldözését. Véleménye szerint az, akinek bőségesen volt aranya vagy pénze, könnyebben megmenekülhetett a deportálástól. Imre viszont szegényebb, cipészcsaládból származott. Apja otthon vesztette életét, anyja pedig Imre három nővérével együtt Ausztriába menekült. Imre volt a legszegényebb a családban. Mikor alkalma adódott a szökésre, már le voltak zárva az osztrák határok, így Jugoszlávián keresztül menekült Magyarországról. Se pénze, se aranya nem volt. Mohácsra érve egy cigánnyal hozták össze, aki akkoriban a határon túlra csempészett. Imre tőle kért segítséget, fizetni azonban nem tudott érte. Végül úgy egyeztek meg, hogy cserében ő is segít a cigánynak. Másnap késő este keltek útra lóháton. Éjfél körül érkeztek Sepsére, egy bizonyos házhoz. A cigány azt állította Imrének, lovat akar vásárolni a ház gazdájától. Imre feladata pedig az volt, hogy segítsen neki haza hajtani az állatokat. Először is őrt kellett állnia egy karóval a kerítésnél, amíg a cigány odabent „megköti az üzletet“. A karó az esetleges kutyatámadás elhárítására szolgált. Percek múlva vissza is ért az első lóval, és kikötötte egy fához. Majd megkérte Imrét, őrködjön addig, amíg ő kifizeti a gazdát. Imrének természetesen gyanús volt a  sűrű sötétség és a síri csend, de nem volt más választása, hát nem is kérdezősködött. A cigány hamarosan megjött a másik lóval, és indultak vissza, hajnalra oda is értek Mohácsra. Imre bácsi így mesélte el Lajos bátyámnak a történetét. Ő már biztos volt az igazában, de tovább faggatta. Kiderült, hogy áprilisban történt, és az is, hogy jó nagy volt a sár. Nagybátyám elmosolyodott, és elárulta Imrének, ki is ő. Főnöke azzal védekezett, hogy ő végig úgy tudta, a lovak árát kifizették. Lajos bátyám nem ítélkezett felette, megértette, hogy Imre csak az életét mentette. Sajnos ezt már édesapjának nem tudta elmesélni, mivel akkor ő már nem élt. Hanem nagyapám gyanúja beigazolódott a cigánnyal kapcsolatban, és a cinkosa is meg volt. A 40 éves titokra 1988-ban derült fény.

„Tán így is volt jobb” – így vélekedett nagyapám a lólopás után arról, hogy János elfelejtette megetetni az állatokat, miután éjfél körül hazaért. Soós Imre történetéből kiderült, hogy ugyanebben az időben történt a rablás is. Az etetés lehet, hogy János életébe került volna.

 

{fcomments}

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here