Az ausztrál álom beteljesülése felé

0
82
Kollár Lajos és felesége

Végleg elhagyni a szülőföldet nem egyszerű dolog. Többféle tényező is közrejátszhat egy ekkora elhatározásban. Háború, családi problémák vagy a megélhetési lehetőség hiánya miatt is hagyták már el emberek a hazájukat, de mindegyik esetre igaz, hogy a jobb élet reményében tették. Nem volt ezzel másképp a sepsei származású Kollár Lajos nagybátyám sem, aki Ausztráliába vándorolt ki. A telefonnak és internetnek köszönhetően a hatalmas távolság ellenére is meg tudtam szólaltatni. Regényes fordulatokban gazdag életének és kiváló elbeszélőképességének köszönhetően írásom hosszabbra sikeredett a tervezettnél, így több részben olvashatnak életútjáról.

 

ELVÁGYÓDÁS EURÓPÁBÓL (1. rész)

Lajos bátyám szülei 13 gyermeket neveltek föl. Életük nem nevezhető könnyűnek, viszont  a fontos dolgokban nem szenvedtek hiányt, legfőképpen a szeretetben nem. A család fenntartásából a gyerekek is kivették részüket, már 7-8 éves korukban munkába álltak. Erejüknek és képességeiknek megfelelő feladataik voltak, ellátták a jószágot, valamint ház körüli és könnyebb mezei munkákat végeztek. Szorgalmukat a szülői szigornak köszönhetik, mely nélkül aligha sikerült volna ennyi gyereket fölnevelni. Édesapjuk kora hajnaltól késő estig dolgozott, azonban sokszor a megfeszített munka sem bizonyult elegendőnek a boldoguláshoz.
 

Kollár Lajos és feleségeA jobb élet reményében Németországba, Svájcba vagy Ausztriába vágytak
A titói Jugoszlávia kommunista vezetése a tömegek szegénysége, a növekvő munkanélküliség miatt lehetővé tette állampolgárainak az egyébként általuk szapult nyugat-európai kapitalista országokba való kiutazást és az ottani munkavállalást. Így nagyon sokan vállalták a gastarbeiter-életet a 60-as évektől kezdődően. Lajos bátyám és testvérei is egyre többet fantáziáltak arról, hogy otthagyják Sepsét az istállóval és a szántófölddel együtt, bár még gyerekek voltak. A jobb élet reményében Németországba, Svájcba vagy Ausztriába vágytak. Egyedül Lajos bátyám tervezett még távolabbra költözni.
Az általános iskola elvégzése után édesapja azzal a feltétellel engedte szakmát tanulni, ha előtte két évig még besegít az otthoni gazdálkodásba. Így is történt. Amikor édesanyja megkérdezte, hogy mi szeretne lenni, a válasza az volt, hogy bármi, csak pék nem, ugyanis sohasem tetszett neki a „bagoly életmód“, ami a sütőiparban dolgozókra jellemző. Végül a borbélyszakma mellett döntött – aminek örült, bár nem azért, mert annyira szerette, hanem mert biztonságérzetet adott neki az, hogy valamilyen mesterséggel rendelkezett. Inasévei után pár hónapig dolgozott a helyi borbélyműhelyben, majd megkapta a behívóját.
Két évet szolgált a tengerészetnél, de az idegesítően hosszú idő alatt sem tett le tervéről, sőt még kitartóbbá tette a tudat, hogy amint hazaengedik, szabad élet vár rá. A szolgálat alatt mindig tisztelettudó és fegyelmezett volt. Ezeket az erényeit meg is becsülték. A leszerelés előtt búcsúestet tartottak a számára. A szóbeli elismerés mellett könyvet kapott ajándékba, valamint egy borítékot a tisztképző levelével. Három hónap gondolkodási időt adtak. Nem kellett sokat töprengenie, politikai nézetei miatt nem vonzotta a tiszti iskola. Anyja – mint ahogy ezt általában az édesanyák szokták – mindenben támogatta Lajos bátyámat, akárcsak a többi testvérét. Mikor előhozakodott régi tervével, hogy elhagyja szülőföldjét, nagymamám Németországot és Svájcot ajánlotta neki, ugyanis akkor már mindkét „álomországban“ éltek testvérei. Lajos bátyám viszont mindenáron itt akarta hagyni Európát változékony időjárásával együtt. Sohasem volt kibékülve a téllel és a velejáró csapadékokkal, így a napsütéses Ausztráliát választotta.

170 ausztrál dollárral kezdtek új életet
Élete során az előre megfontolt döntések mellett véletlenekben sem „szenvedett“ hiányt sohasem. Az úti okmányok rendezése elején járt, amikor megismerte leendő feleségét, akinek sürgősen el kellett magát szánnia a nagy útra. Ettől kezdve párként rendezgették az utazáshoz szükséges dokumentumokat, és a házasságkötésre is rövid időn belül sor került.
– 1971. június 9-én indultunk, egy keddi napon, úgy is fogalmazhatnék, hogy a mézeshetek és az új élet felé vezető úton. Hajnali öt órakor a szülők, testvérek, szomszédok és rokonok búcsúztattak bennünket. Néhányan elérzékenyültek, többen sírtak is. Egyedül mi ketten voltunk kimondhatatlanul boldogok, telis-tele bizakodással. Úgy éreztük, küzdelmes időszakot hagyunk magunk mögött. Költőpénzünk alig volt, édesanyánk segített ki 170 ausztrál dollárral, akinek megígértük, hogy mihamarabb visszaadjuk a kölcsönt. Az összeg egy munkás egyhavi fizetésének felelt meg, ennyivel kezdtük el új életünket – mesélte Lajcsi bátyám.

 

{fcomments}

 

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here