Az ausztrál álom (3.rész)

0
99
12-riport-jelenlegi-hazuk-sydneyben

Nem formálhatjuk minden téren úgy az életünket, ahogyan elterveztük. Néha pont fordítva alakul helyzetünk. Ez azonban nem olyan rossz dolog, mint képzeljük, feltéve, ha elég rugalmasak vagyunk.

PÉKMESTERKÉNT, MAJD SÜTÖDETULAJDONOSKÉNT SYDNEYBEN (3. rész)

Miután Sydneybe értek, Ausztráliába költözésük óta első alkalommal találkoztak régi ismerősökkel. Lajos bátyám és felesége Tóth Sándor nagybátyjuknál kaptak egy egyszobás lakást, ahol pár hónapot töltöttek, közben a baráti kör is kialakult. Sándor ebben az időben egy magyar pékségben dolgozott. Lajos bátyám munka után érdeklődött, így fel is vették oda. Autója még nem volt, ezért Sándorral járt dolgozni. Eleinte takarítói munkát végzett a pékségben. Egy alkalommal, amikor annyi volt a munka, hogy alig győzték, a munkavezető maga mellé állította Lajos bátyámat, és megmutatta neki a kalácsfonás fortélyát, amire hamar ráérzett. Nemsokára feljebb is léphetett a ranglétrán,  ugyanis pékként alkalmazták. Két hónap múlva főnöke felajánlotta otthona alsó részét: egy komplett egyszobás lakás volt ez nappalival, konyhával és fürdőszobával. Albérletet nem kellett fizetniük, hanem ellenszolgáltatásként szombatonként ki kellett takarítaniuk az egész lakást és az udvarban lévő fürdőmedencét. Jó lehetőség volt ez arra, hogy összeszedjék magukat, mert így még a lakbér árát is félre tudták tenni.
 

Két év után házat vettek
Lajos bátyámék 17 hónapot laktak a főnökénél, majd az Ausztráliában tartózkodásuk 22. hónapjában egy kisebb házat vásároltak, melyet először nevezhettek igazából az otthonuknak. Ekkor már Lajos bátyám felesége is dolgozott egy gyermekruha-kötödében.
Nemsokára első gyerekük is megszületett. Igazi család voltak, olyan család, amilyenről kezdettől fogva álmodtak. Első ingatlanukat négy év múlva eladták, és helyette egy nagyobb családi házat vettek, ami állandó lakhelyükké vált. Persze a kiadások is nőttek, így Lajos bátyám több munkát vállalt. Amikor nem a pékségben dagasztotta a tésztát, akkor kombival hordta szét az üzletekbe a kenyeret, zsemlét, péksüteményt. E munkát 10 évig végezte. A nyolcadik esztendőben munkavezető lett, 16 évnyi szolgálat után pedig 35-40 dolgozó felügyeletét, irányítását bízták rá.
Lajos bátyám és felesége ekkor már megengedhették maguknak, hogy kifizessék édesanyjuk útiköltségét, aki így meglátogathatta őket Sydneyben. Lajos bátyámnak talán ez volt a legboldogabb időszak az életében, mert a közelében volt minden(ki), amit/akit szeretett és fontosnak tartott. Édesanyjukon kívül sok rokont is hozzásegítettek ahhoz, hogy kiutazhassanak hozzájuk. Régebben ötévente jártak haza, emellett ha idejük engedte, utazgattak a nagyvilágban. Bejárták az Ausztráliát körülölelő szigeteket, Európát, és voltak Észak-Amerikában is. 
 

A sors iróniája
Lajos bátyámnak sokszor jut eszébe, hogy annak idején mit is mondott édesanyjának, amikor az megkérdezte, hogy milyen szakmát szeretne kitanulni: „Bármilyent, csak pék nem lennék!“ A sors iróniája, hogy végül mégis pék lett, 42 esztendeje űzi ezt a mesterséget. 26 évig magyar származású főnökénél dolgozott, majd saját pékséget nyitott, melyet 16 éve működtet, és ahol együtt dolgozik feleségével, Valériával és unokaöccsével, Pósza Vilmossal, akivel a munkaidő alatt is gyakran elevenítik föl a sepsei emlékeket.
 

Magyarként él a világ másik felén is
A pékségben a vidámság a sikeres munka egyik fontos feltétele, amihez hozzásegíti őket a jó magyar mulatós zene is. Lajos bátyám Ausztráliában is igyekszik még otthoniasabbá varázsolni környezetét. Szabadidejében kis kerti tavát rendezgeti, melynek partján zsúpfedeles parasztházmakettek, mini gulyakút díszeleg, illetve más hasonló tárgyak, amelyek szülőföldjére emlékeztetik. Emellett fest, régebben verset is írt, melyeknek a témájuk általában a honvágy. A szülőhazához fűződő érzéseket igyekszik gyerekeinek is átadni, mindkét lánya tökéletesen beszél magyarul, és unokáit is ő tanítja anyanyelvünkre.
– Bár a hosszú idő alatt megbarátkoztam az éjszakai munkával, azért most már egyre gyakrabban gondolok elkövetkező nyugdíjas éveimre, amelyek alatt a családdal, testvéreimmel és rokonaimmal szeretnék majd minél több időt tölteni. Kedves olvasók! Ha netán megkérdeznék tőlem, hogy megérte-e a szülőföldet elhagyni, vagyis Ausztráliában letelepedni, a válaszom százszor is az igen lenne, mert mindamellett, hogy idegenek vagyunk, a 42 év alatt sohasem viszonyultak hozzánk mostohán, kirekesztően, sőt, nagyon kedves ország ez, a megélhetési viszonyokról, az életszínvonalról nem is beszélve. Boldogan szemlélem gyerekeim sikeres előrehaladását az életben és unokáim vidám gyermekkorát, amelyből boldog jövőjük felé vezet majd az útjuk.

 

{fcomments}

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here